Valahogy megszerettem azokat az embereket akikkel foglalkoztam. Eléggé ellentmondásosak lettek, rengeteg butaságot összebeszéltek. Néha meg valami okosat mondanak. Félénkek, vidámak, önzők, buták, kedvesek, okosak, szelídek, szentimentálisak, kiállhatatlanok és szeretetre méltók egyszerre.
Soha, senki nem beszélt nekem arról, hogy mi a szeretet. És egyátalán nem vagyok benne biztos, hogy ezt tudni kéne. Mindenkinek meg kell találnia a maga boldogságát, a saját útját.

...Milyen nyugodtság árad mindenből. Már-már elfelejtem, hogy milyen világban létezünk....


Történt egy és más az utóbbi 100 évben. Végre itthon élvezem, ezt a nyugalmat. Elmúlhat a szeretet? Felborulhat annyira a világ rendje, hogy elfelejtünk normálisan létezni?
Elképzelhető az hogy két ember aki régóta él együtt mindig igazat mond egymásnak? Egyántalán lehetséges ez?
Én hiszek az emberi szolidaritásban Ha minden ember már gyermekkorában megtanulta volna ,hogy törődjön a másikkal, akkor egészen másképp alakult volna ez a világ, ebben biztos vagyok.

Mind a ketten keveset kapunk és keveset adunk. Csak a zene adja a teljes harmónia érzetét. Azt a komfortot amiben kényelmesen érezzük magunkat és boldognak. Mitöbb! Védettnek.
Talán csak rossz passzban vannak az emberek: gyűlölködnek vetélkedenek, harácsolnak veszekednek. Ez nem tarthat örökké....